A jószívűség

• Hogyan határoznád meg a jószívűség fogalmát?

A Szabadító élete híven tükrözi az összes ember iránt érzett tiszta szeretetét. Még az életét is feláldozta értünk. A jószívűség azt a tiszta szeretetet jelenti, amely a Szabadító Jézus Krisztusban van. Ő azt parancsolta nekünk, hogy úgy szeressük egymást, ahogy Ő szeret minket. A szentírások elmondják, hogy a jószívűség a tiszta szívből ered (lásd 1 Timótheus 1:5). Akkor szeretünk tisztán, szívből, amikor valódi törődést és együttérzést mutatunk minden testvérünk iránt.

Mormon próféta azt mondta: „Ragaszkodjatok tehát a jószívűséghez, ami a legnagyobb mindenek között, mert minden dolognak el kell múlnia – De a jószívűség Krisztus tiszta szeretete, és örökké tart” (Moróni 7:46–47; lásd még 1 Korinthusbeliek 13; 2 Nefi 26:30; Moróni 7:44–45, 48).

A Szabadító példát mutatott életével, melyet követnünk kell. Ő Isten Fia volt. Tökéletes szeretet lakott benne. Ő megmutatta, hogyan szeressünk. Megtanította nekünk, hogy felebarátaink lelki és fizikai szükségletei legalább annyira fontosak, mint a sajátunk. Mielőtt életét adta értünk, azt mondta:

„Ez az én parancsolatom, hogy szeressétek egymást, a miképen én szerettelek titeket.

Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért” (János 15:12–13).

Az Úrral való beszélgetése közben Moróni így szólt:

„…emlékszem, hogy azt mondtad, hogy olyannyira szeretted a világot, hogy letetted életedet a világért…

És most tudom, hogy ez a szeretet, melyet az emberek gyermekei iránt éreztél, jószívűség; ha tehát nincs az emberekben jószívűség, akkor nem örökölhetik azt a helyet, amit Atyád palotáiban elkészítettél” (Ether 12:33–34).

Valószínűleg nem lesz szükség arra, hogy életünket adjuk, ahogy a Szabadító tette. Azonban lehet bennünk jószívűség, ha Őt állítjuk életünk középpontjába, és követjük példáját és tanításait. A Szabadítóhoz hasonlóan mi is megáldhatjuk testvéreink életét itt a földön.

• Miért a jószívűség a legnagyszerűbb erény?

A Szabadító gyakran történetek és példabeszédek által tanított. Az irgalmas szamaritánus története azt tanítja nekünk, hogy segítenünk kell a rászorulókon, tekintet nélkül arra, hogy azok barátaink-e, vagy sem (lásd Lukács 10:30–37; lásd még James E. Talmage, Jesus the Christ, 3rd ed. [1916], 430–32). Példabeszédében a Szabadító elmondta, hogy volt egy ember, aki épp úton volt egy másik városba, amikor rablók támadtak rá. Elvették a ruháját és a pénzét, megverték, majd otthagyták félholtan az út szélén. Arra járt egy pap, aki meglátta őt, de elment mellette. Ezután egy lévita, vagyis egy templomszolga jött, aki szintén ránézett, majd továbbhaladt. Később egy szamaritánus ment arra, akiket a zsidók lenéztek. Amikor meglátta a férfit, megszánta őt (lásd a fejezetben található képet). Letérdelt mellé, bekötözte a sebeit, és szamárháton egy fogadóba vitte. Az irgalmas szamaritánus pénzt adott a fogadósnak, hogy viselje gondját az embernek, amíg felépül.

Jézus azt tanította, hogy adjunk ételt az éhezőknek, hajlékot az otthontalanoknak és ruhát a szegényeknek. Amikor meglátogatjuk a betegeket és azokat, akik börtönben vannak, az olyan, mintha Őérte tennénk meg ezeket. Azt ígérte, hogy amennyiben megtesszük ezeket a dolgokat, örökölni fogjuk királyságát. (Lásd Máté 25:34–46.)

Ne próbáljuk eldönteni, hogy vajon az illető tényleg megérdemli-e a segítséget, vagy sem (lásd Móziás 4:16–24). Ha már gondoskodtunk saját családunk szükségleteiről, akkor segítenünk kell mindenkin, aki arra rászorul. Így olyanná válhatunk, mint Mennyei Atyánk, aki „esőt ád” az igazlelkűknek és a hamisaknak egyaránt (Máté 5:44–45).

Thomas S. Monson elnök arra emlékeztetett bennünket, hogy vannak olyanok, akiknek a fizikai dolgoknál többre van szükségük:

„Tegyük fel magunknak a kérdést: »Cselekedtem-e valami jót e nap? Segítettem-e valakin én?« [Hymns, no. 223]. Micsoda mintája ez a boldogságnak! A megelégedettség és a belső béke mily nagyszerű receptje ez – hálát ébreszteni egy másik emberi lényben!

A lehetőségeink, hogy adjunk önmagunkból, valóban korlátlanok, de ugyanakkor mulandók is. Vannak szívek, melyeket fel kell vidítanunk; kedves szavak, melyeket ki kell mondanunk; ajándékok, melyeket át kell adnunk; jótettek, melyeket el kell végeznünk; és lelkek, akik megmentésre várnak” (lásd Liahóna, 2002. jan. 69.).

• Hogyan jellemeznéd azokat az embereket, akik az irgalmas szamaritánusról szóló példázatban elmentek a sebesült férfi mellett? Hogyan jellemeznéd a szamaritánust? Miként vonatkoztathatjuk a mi életünkre ennek a példázatnak az üzenetét?

• Hogyan szerethetjük az embereket bűneik és hibáik ellenére?

Ha úgy adunk a rászorulóknak, hogy nem érzünk könyörületet irántuk, akkor nincs bennünk jószívűség (lásd 1 János 3:16–17). Pál apostol azt tanította, hogy amikor megvan bennünk a jószívűség, akkor jó érzéssel vagyunk minden ember iránt. Türelmesek és kedvesek vagyunk, nem kérkedünk, nem vagyunk büszkék, önzőek vagy gorombák. Amikor megvan bennünk a jószívűség, nem emlékezünk a mások által elkövetett gonoszságra, és nem is örülünk annak. Nem azért teszünk jó dolgokat, hogy abból előnyünk származzon. Ehelyett inkább osztozunk azok örömében, akik igaz életet élnek. Ha megvan bennünk a jószívűség, akkor hűségesek vagyunk, a legjobbat feltételezzük másokról, és kedvesen bánunk velük. A szentírások azt tanítják, hogy a jószívűség soha el nem fogy (lásd 1 Korinthusbeliek 13:4–8).

A Szabadító a példaképünk arra, hogyan érezzünk mások iránt, és miként bánjunk velük. Ő megvetette a gonoszságot, de bűneik ellenére szerette a bűnösöket. Könyörületes volt a gyermekekkel, az idősekkel, a szegényekkel és a rászorulókkal egyaránt. Oly hatalmas szeretet volt benne, hogy könyörgött Mennyei Atyánknak, bocsásson meg azoknak a katonáknak, akik szegeket vertek kezébe és lábába (lásd Lukács 23:34). Azt tanította nekünk, hogy ha nem bocsátunk meg egymásnak, akkor Mennyei Atyánk sem fog megbocsátani nekünk (lásd Máté 18:33–35). Így szólt: „Én pedig azt mondom néktek: Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, a kik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, a kik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, a kik háborgatnak és kergetnek titeket. […] Mert ha azokat szeretitek, a kik titeket szeretnek, micsoda jutalmát veszitek?” (Máté 5:44, 46). Meg kell tanulnunk úgy éreznünk mások iránt, ahogy Jézus érzett.

• Hogyan válhatunk még inkább jószívűvé?

Jószívűvé válhatunk egyrészt úgy, ha tanulmányozzuk Jézus Krisztus életét, és betartjuk a parancsolatait. Nézzük meg, hogyan cselekedett bizonyos helyzetekben, és kövessük az Ő példáját, amikor hasonló helyzetbe kerülünk.

Másrészt amikor úgy érezzük, hogy nincs bennünk elég szeretet, imánkban kérhetjük, hogy töltsön el bennünket nagyobb jószívűség. Mormon így buzdított minket: „Imádkozzatok tehát, szeretett testvéreim, szívetek minden erejével az Atyához, hogy eltöltsön benneteket ez a szeretet [jószívűség], melyet mindenkinek megadott, aki igaz követője Fiának, Jézus Krisztusnak” (Moróni 7:48).

Harmadszor, megtanulhatjuk szeretni magunkat, ami azt jelenti, hogy Mennyei Atyánk gyermekeként felismerjük valódi értékünket. A Szabadító azt mondta, úgy szeressünk másokat, ahogy magunkat szeretjük (lásd Máté 22:39). Magunkat pedig akkor fogjuk szeretni, ha bízunk önmagunkban, és tiszteljük magunkat. Ehhez engedelmeskednünk kell az evangélium tantételeinek, meg kell bánnunk minden helytelen cselekedetünket, és meg kell bocsátanunk magunknak, amikor megbántuk a bűneinket. Jobban fogjuk szeretni magunkat, amikor érezni tudjuk azt a mély és megnyugtató bizonyosságot, hogy a Szabadító valóban szeret bennünket.

Negyedszer, igyekezhetünk elkerülni, hogy jobbnak gondoljuk magunkat másoknál. Türelmesebbek lehetünk a hibáikkal szemben. Joseph Smith azt mondta: „Minél közelebb kerülünk mennyei Atyánkhoz, annál inkább hajlunk arra, hogy [könyörülettel] tekintsünk az elpusztuló lelkekre; legszívesebben a vállunkra vennénk őket, és hátunk mögé hajítanánk bűneinket” (Az egyház elnökeinek tanításai: Joseph Smith [2007]. 451.).

A Mormon könyvében olvashatunk Énósról, egy fiatal férfiról, aki tudni szerette volna, hogy bocsánatot nyert-e bűneire. Azt mondta:

„…lelkem éhezett; és letérdeltem Alkotóm előtt, és erős imával és könyörgéssel fohászkodtam hozzá a saját lelkemért; és egész nap fohászkodtam hozzá; igen, és amikor eljött az éjszaka, még mindig magasra emeltem a hangom, hogy az elérte a mennyeket.

És egy hang szólt hozzám, mondván: Énós, bűneid megbocsáttattak neked, és áldott leszel” (Énós 1:4–5).

Az Úr elmagyarázta Énósnak, hogy bocsánatot nyert bűneire a Krisztusba vetett hite miatt. Amikor Énós meghallotta ezeket a szavakat, többé már nem gondolt magára. Tudta, hogy az Úr szereti és megáldja, ezért ettől kezdve barátai és rokonai, a nefiták jóléte miatt aggódott. Kiöntötte értük lelkét Istennek. Az Úr válaszában azt mondta, hogy azon parancsolatok iránti hithűségük arányában fogja megáldani őket, melyeket eddig nekik adott. E szavak hallatán Énós szeretete még tovább erősödött, és hosszan imádkozott a lámánitákért, akik a nefiták ellenségei voltak. Az Úr teljesítette kívánságát, és Énós élete hátralévő részét azzal töltötte, hogy megpróbálta megmenteni a nefiták és a lámániták lelkét. (Lásd Énós 1:6–26.)

Énós annyira hálás volt az Úr szeretetéért és bocsánatáért, hogy hajlandó volt arra áldozni életét, hogy másokat is hozzásegítsen ehhez az ajándékhoz. Énós igazán jószívűvé vált, és mi is azzá válhatunk. Sőt, azzá is kell válnunk, ha szeretnénk megörökölni azt a helyet, mely elő lett készítve számunkra Atyánk királyságában.

• Kolossébeliek 3:12–14 (a jószívűség tökéletesen összefog mindent)

• Alma 34:28–29 (imáink hiábavalók, ha cselekedeteink nem jószívűségből fakadnak)

• 1 Korinthusbeliek 12:29–13:3 (a jószívűség meghatározása)

• T&Sz 121:45–46 (töltsön el bennünket jószívűség minden ember iránt)